2007. október 21., vasárnap

Csalogány 26

Meglehetősen eltérő kritikákkal lehet találkozni a hely színvonalát illetően, bár magát a szervírozott ételt nem nagyon érte még feddés. Hát íme az én tapasztalataim.


I. Étel

A CS26 ínycsiklandó, ötletes és esetenként merész fogásokat felvonultató menüjét átfutva nemigen számíthat túl sok jóra egy vegetáriánus. Ezt nem értem. Legalább egy leves, vagy egy tészta!!! Nem nem, nyomtatott formában sehol egy hippi-barát fogás (nem mintha rám nézvén bárkinek is a flower power jutna eszébe, no offense). A haute cuisine nem kéne, hogy ennyire neglektáljon – gondolom magamban.

Szerencsémre adott egy készséges pincér, egy rugalmas szakács, én meg hálásan és örömmel bízom magam 100% rájuk. Szeretem a meglepetéseket, és itt valami azt súgja, jó kezekben vagyok.

Míg a főételre várunk, vajat hoznak kis tégelyben. Én irtózatosan éhes vagyok, megörülök neki, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt érkezik a híres, házi sütésű bagette is. Nem jön. Szólunk a pincérnek, intézkedik, hozza, semmi gond, van ez így. A kenyér valami mennyei! Ropogós kéreg, puha, omlós belső, semmi szivacsosság. Lágyan olvad a számban, ahogy a nagykönyvben leírva vagyon, és plusz pont: éppen tökéletesen sós. A vajjal és a borral önmagában is boldogan bevállaltam volna vacsora gyanánt.

Nem sokkal később, remek időzítéssel érkezik a főétel. Nekem ugye meglepi: a helyi büszkeségnek számító polentát kapok, vajon párolt zöldséghalommal. A ház polentája méltó hírnevéhez, ilyen finomat, lágyat, tökéletes ízűt még sosem ettem. Egy új dimenzió. Szépen megáll egymagában, de a belseje már-már selymesen krémes. Le a kalappal. A zöldségek semmi extra, a polentával úgysem tudják felvenni a versenyt, hát hűségesen támogatják.

Szemközt valami hús, elnézést, de nem követtem, milyen, de a lényeg, hogy szintén elégedett arckifejezéssel párosul a fogyasztása.

Igazolnám, a konyhájuk idáig tényleg rendben. Egyértelműen érezhető, hogy a piaci kínálatot követve alakítják a menüsort, hetente akár többször is. Ami épp a legfrissebb, legjobb minőségű, abból kerül az asztalra. Ez tulajdonképpen magától értetődő, csak a dömping konyhákon nem az. És persze a menü összesen két levegős oldal. Mindenestül. Ez nekem szintén így normális, lehetetlen 30 fajta ételt ugyanolyan minőségben, odafigyeléssel elkészíteni, hát vállaljanak pont annyit, amennyit elbírnak.

Nagyjából sikerül is. Kivéve a desszertet. Három versenyző van, első kettőt kérjük.

Máktorta: nagy kedvencem a mák, de belekóstolván rögtön az jut eszembe, hogy anyukámé sokkal finomabb. Ez olyan ehető, de semmilyen. Sehol az ’előre siratom az utolsó falatot’ érzés. Csalódott vagyok, unalmasra nem számítottam.

Chibous krém dió fagyival: a krém szépen megállt, állaga tökéletes, hozzá képest a máktorta viszont egy ízorgia. Semmi íz, de SEMMI. Nagyon ritkán van olyan, hogy szinte érintetlenül hagyok egy édességet, most ez történt (nem is emlékszem ilyenre, ha jobban belegondolok). A fagyi rendben volt, bár szerintem nemcsak a Kézműves fagyizó veri bármikor kenterbe, hanem egy jobbfajta David Lebovitz próbálkozás is.

Gondolunk egy nagyot, nem megyünk haza jó desszert nélkül, ide azt a harmadikat is, a rozmaringos csoki creme brulé-t. Hm. Érdekes. Hangsúlyozom, nem finom, de legalább érdekes. Gondolatokat ébresztett bennem, inspiráló hatással volt rám a különleges, a megszokottól bátran elrugaszkodó ízkombináció, akkor is, ha ez is félig megmaradt. A legnagyobb gond azt hiszem az volt, hogy a rozmaring túlságosan is nagy szerepet kapott, kesernyéssége nem talált egyetértésre a csokival, szinte uralkodni próbált a költeményen. Talán diszkrétebb szerepben, mértéktartóbb szerepet ráosztva jobban tetszett volna. De pontot kap, mert a várva várt különleges ízélmény végre megvolt.

Kínomban a máktortát fejeztem be, ’jó lesz a szamár is’ alapon.



II. Ital

A borlapon szereplő választék láthatóan gondosan, hozzáértéssel összeállítva, minden tájról a helyi, kizárólag méltán elismert nevek köszönnek vissza. Jó jel.

Malatinszky mester 2006-os chardonnay-ja egyértelműen dobott az egész estén. A most már csak Tasnádi lookalike-ként elhíresült főúr - aki mellesleg semmi más közös vonással nem rendelkezik a kéteshírű vállalkozóval - felel a borokért, és tényleg vérprofi. Meg is dícsért a választással kapcsolatban, nem kevesebbet állított, mint hogy kategóriájának (felsőközép) legjobb fehérborát szemeltem ki. És valóban csodálatosan szép ital, kedvesen, lágyan simult hozzánk egész este.



III. Kiszolgálás

A kényes pont. Ha valaki minőségi ételre vágyik, nyugodt szívvel ajánlanám a helyet, de egy dologra még felhívnám a figyelmét: a meglehetősen hideg körítésre.

A felszolgálás timingja kifogástalan, milyensége azonban ingadozó, függ a főúr hangulatától, illetve attól is függővé tesszük, hogy mi magunk mennyire érzékenyen reagálunk az eleinte furcsán (nincs rá jobb szavam) távolságtartó főurakra, illetve az „egyenlő elbánás” hozzáállás hiányára.

Ami a legfontosabb: borospoharunk mindig diszkréten, kérés nélkül, és pont jókor lesz újratöltve, az étel időben érkezik, a számla is. Teljes a profizmus, csak az a fura tartózkodás, az ne lenne. Mert sokan félreértik: arroganciával, kelletlenséggel keverik össze.
Ráadásul, ha a szomszéd asztalnál több közvetlenséget, barátságosságot lát az ember, akkor nyilván ő is hasonló elbánást remél. (És itt most nem a Friday’s féle bratyizós sílusról beszélek, hanem minimális kedvességről.)
Azon tűnődöm, hogy vajon esetünkben a halványan fellelhető kelletlenséget nem tévesztettük e össze az angol nyelvű kommunikációból adódó zavarral/diszkomforttal, hiszen sok esetben az idegen nyelv szűrőjén pont a személyiség nem jut át. Nem tudom, de hátha emiatt volt.

Hangsúlyoznám, hogy a francia pincérek modorát ismervén én egyáltalán nem láttam kritikusnak a helyzetet, és amúgy is, erős hajlamom van nem foglalkozni olyan dolgokkal, amik jókedvemet szeghetik. Sőt, nekem kifejezett kihívás ilyenkor a hangulatot kitartó kedvességgel és pár jókor bevetett mosollyal oldani. Még nemigen volt rá példa, hogy ne érjem el a felém irányuló kedvességet, csak néha munkásabb. A végére itt is sikerült, de a legtöbb ember nem ilyen akkut pozitív és kitartó, és szó mi szó, van némi igazság abban, ami a CS26 minimum személytelen vendéglátásáról van elterjedőben. Kérdés még, hogy miért kell a vendégnek keresni a személyzet kedvét egy kis kedvességért cserébe?

Nem mindenki szeret ezen munkálkodni. Azért mennek el vacsorázni, mert különleges estére vágynak, ahol ők lehetnek a középpontban, minden erőfeszítés, gesztus nélkül.

A Csalogány 26-ban ez a 'kedvkeresés' joggal lenne elvárható, mégis sok esetben hiányolható.

Így hát aki a CS26-ba készül, ezzel a lehetőséggel számolva induljon el, és ha már ott van, ne hagyja, hogy ez elhalványítsa az amúgy bizonyára különleges alkalmat. Tapasztalatom, hogy aki el akarja rontani a hangulatát, az el is fogja, aki meg jól akarja érezni magát, annak sikerülni fog.



DIÓHÉJBAN

Mindenféle giccstől mentes, klasszikus hely, ahol meghittségre nem, annál különlegesebb konyhára viszont biztosan számíthatunk. Itt szolgálják fel a város legjobb kenyerét, a főétel és a bor kifogástalan, árfekvése a színvonalhoz képest kifejezetten baráti. A kiszolgálás vérprofi, de félreérthetően személytelen, a desszerttől meg ne várjunk sokat, és a biztonság kedvéért kérjünk hozzá egy jó aszút.

Ps.: Képért köszönet a chew.hu-nak, remélem nincs harag a kölcsönzésért...

1 megjegyzés:

Scamorza írta...

Köszi a kommentet :) Ha végre saját konyhám lesz, ott bizony lesz minden! ;)

LinkWithin

Blog Widget by LinkWithin